Borza fia Borázról, és az ő számos kalandjairól 1.

Esett már szó második Borázról, ki oly szerencsétlenül véget vetett apja életének, de nem esett még szó azon történésekről, miket átélt vala a tragédia után. Így második Borázról fog most szólni a krónika, hisz élete sok-sok kalandban bővelkedett, miket vétek és a krónikási lelkülethez nem méltó volna megénekeletlenűl hagyni.

A nagy vezér, a honalapító Borza halála megrengette nyugalmukban Borzavár minden népeit, hiszen atyaként tekintettek őrája, és már nem bírának többet remélni, és nem bírának többé örvendezni minden napjaik-adta jónak, mikkel a Természet és a Jószerencse oly gyakorta megajándékozá őket az utóbbi bőséges időkben. Borzavár minden teremtett lelke megsiratta Borzát, legyen az bár ember vagy némber, aggastyán vagy csecsszopó, amint ott feküdt a mély sírgödörben; azt tartja a hagyomány, hogy mikoron a vezér szíve az utolsót dobbantotta, és élete kihúnyt, keservesen sírtak fel a madarak az ágakon és a levegőégben, és az erdő minden négylábú állata üvöltött fájdalmában, nagy hegyi medvék bámultak némán a fák közül a helyre, ahol Borza teste feküdt, a patakok pedig ki-kicsaptak medrükből, mivel megeredtek a rengeteg hal könnyétől. Hogy gyászoló hívei hová temették fejedelmüket, arról nem szól a fáma, csak homályos legendák keringenek századoktól fogva. De azt mondják, aki reátalál Borza elfeledett sírjára, és felnyitván birtokába kerül mindaz a sok kincs, mit a vezérrel együtt temettek valahova mélyen a föld alá, újból megnyílnak előtte a régi idők elveszett dicsőségének aranykapui, és bírhatja majd Borza minden hatalmát, Borzavárra egy új, de mégis régről eredő győzedelmes kor hajnalát virrasztván.

Atyja halála után az ifjú Boráz apátlan-anyátlan árva lőn, és nem vala többé maradása, hiszen hajtotta őt a gyász, és a népek gyanakvása, hiszen az ő kezétől hullt el atyja, és így sokan ferde szemmel néztek rá, gyilkosnak hívén; ezért tanítómesterével együtt elhagyták Borzavárat, ki pedig az öreg Grábol vitéz vala, kiről már esett szó krónikánkban,  ő továbra is hűséges maradott halott ura családjához, és új jogos urának a kicsínyBorázt tekintette. Velük tartott még egypár öreg harczos, és a beretvanyelvű Örzse, kinek távozását nem viselte oly nehezen Borzavár népe, és kinek jövetelét nem vették oly szívesen társai a vándorlásban, mint azt megérdemelte volna megélt évei számának jogán Grábol fúriatermészetű felesége. A kicsínyszámú menet Keletnek indult, az erdőségeken át, és Tsetény falvát célozák meg, mivel Grábol és pár vitéze emlékezett azokra az időkre, mikor Tsetény népeivel egy nemzetet alkotának az öreg Boráz uralkodása alatt, még a Nagy Elszakadást megelőző években, így atyafiaknak gondolták Tseten híveit. Mikoron megérkeztek Tsetény falai közé, kevés rajongással fogadták őket, mivel Tseten, ki akkor még élt és uralkodott népei fölött, neheztelt Borzára és az ő magzatjára, még a régi sérelem dolgában, és rosszallása keveset enyhült az elmúlt számos években, és fivére halála sem hatotta meg. Befogadták az ifjú Borázt és kíséretét, ámde mutatván, hogy terhükre van az ő vendégeskedése házukban, így Tseten palotájának félreeső szobáit birtokolhatták, és könyörűletből és szánalomból kaptak csak ételt. Tseten sok gyermekei pedig nem fogadták maguk közé a kicsíny Borázt, mert idegen volt, és mert vörös volt az ő hajzata, ezért csak a Veresként csúfolták, és Boráz sokszor vala gúnyolódásaiknak céltáblája.

Im-igyen élte le életének további tizenkét esztendejét második Boráz, és bizony kevés öröme telék, és kevés boldogsága valék benne. Midőn elérte tizenötödik esztendejét, a keményszívű Tseten maga elé hívatta. Kiadta akkor az útját Boráznak nagybátyja, mert férfiként ezentúl magának kellett megkeresnie a maga kenyerét, és Tseten többé nem vala hajlandó eltartani hitszegő bátyja lelencét. Ily szókkal szólott vala Tseten, és szavai mentesek voltak a szeretettől és a szív melegétől, mit egykor érzett vala azok iránt, kik hozzá hasonlóan az atyja véréből valók voltak, de szíve helyén immár egy hideg, nedvedző sárkolonc vala. Így az ifjú Boráznak újból távoznia kellett otthonából, ha mégoly gyűlölt otthon is vala az; indulása előtt azonban végleg elbúcsúzott az öreg Grábol vitéztől, ki már élete végén járt, és érezte a közelítő halál szelét; ezért még utoljára kibékült asszonyával, a beretvanyelvű Örzsével, hogy jó emlékekkel hagyja őt itt eme árnyékvilágban. A búcsúzáskor Grábol odaadta Boráznak apja kardját, mit elrejtett a sírbatételkor, és elhozott magával, a fiatal Borzának szánván. hogy továbbra is szolgálhassa Borza leszármazottjainak számos nemzedékét, és jelezhesse azoknak mindenkori igényét Borzavár trónjára. Borza kardját hívták pedig a Vérivónak, vagy a Vasnyelvűnek, mert sokszor kóstolta már Borza ellenségeinek vérét, legyen bár az ember, állat, vagy porvai. A búcsú órájában Boráz nem szégyellte könnyeit, hisz oly sok emlék fűzte az öreg harczoshoz, és mindannyiukhoz, kik együtt viselték vele a vak sorsnak csapásait, és akiket most itthagyni készült, mert Tsetényben maradtak, mivel öregek voltak, és fájtak az ő csontjaik. Beretvanyelvű Örzse pedig, ki akkorra Tseten konyháját igazgatta, és kinek rekedt hangja minden reggel átzengett az edények halmai között, egy ősöreg, felfeslett vásznú tarisznyát akasztott Boráz vállára. Miután így búcsút vettek egymástól, Boráz útnak indult nem sejtett célja felé, útjára csak pár vén harczosa kiséré el. Északra mentek ők, mert Borzavár fiai ritkán jártak Észak felfedezetlen mezsgyéin, mert Borzavártól északra Porva barátságtalan népei lakának, kik híres kegyetlenséggel bánnak minden feléjük tévedő Borzavári utazóval; ámde mivel akkoron Boráz és hívei Tsetényben tartózkodának, nem fenyegeté őket északról porvai veszély.

Elindultak, és kevés málhájok vala, hisz amijük csak volt, könyöradományként kapták azt Tsetény urától, így szedett-vedett ruhájuk és kopott fegyvereik nem mutaták, hogy vándorló királyi fenség vala köztük. Csak Borza kardja, a Vasnyelvű jelezte hordozójának rejtett nagyságát, azonban a Vasnyelvű, mit neveztek vala a Vérivónak is, öreg fahüvelyben pihent, mint alvó kígyó a kövek között. Boráz és vitézei sokáig vándorolának a lakatlan vidékeken, és nem találkozának élő emberrel, csak sok-sok veszélyes állatokkal, mik bizony gyakran az ő életükre törtek, óh, nemegyszer fordula elő, hogy Veres Boráz vágta le az utolsó pillanatban harczosa nyaka köré fonódó óriáskígyót, vagy hogy egyik vitéze döfte le a romlásukra törő szörnyű chimerát, mi akkoriban még igen nagy számban laká a Bakony erdejeit, míg a náluk is vérszomjasabb vadállatok, a porvaiak természetrontó szokásainak következtében félig ki nem pusztult, így mára már csupán pár chimera-család rejtezik a vadonban, és csak igen ritkán akadhat rájuk az utazó.

 Két napi vándorlás után egy városhoz értek vala, minek magas falai valának, és csak egy magasb torony rezes sipkája látszódott az egymásra rakott kövek tömege fölött. Néma csönd honolt a város szürke falai fölött, és nem hallék az emberi településeknek ama zsinatolása, mikre a hozzájok szokott fül már nem figyel fel, de a vadonból érkező vándornak sokat mondanak, még többet azoknak hiánya. Boráz és vitézei ezért vigyázva közelíték meg a kaput, mely sarokvasain függött, és már-már egészen elfödte a reánövő kúszónövények sűrű szőnyege, a kapun túlnan pedig kihalt utczák feküdtek, miknek házai bár számos ablakokkal és ajtókkal büszkélkedtek, de lakóik nem hajoltak ki párkányaikra, és nem járkáltak ki-be küszöbjeik fölött. Borázt elfogta a balsejtelem, és meglazítá apja kardját a hüvelyében, hogy könnyen kiránthassa, ha az ellen rajtuk üt váratlanúl. Egy rövid tanácskozás után, mely bizony nem tartott több ideig 5 percznél és még egy percz felénél, beléptek a sarokvasain függő kapun, és a házak fölött setétlő torony felé vették útjukat a kövezett utczákon, mik viharvert és az idő fogától megrágottan egymáshoz dőlő kövei között csenevész fű sarjadott.  Súlyos lépteik felverték a város sűrű csendjét, és bár nem volt tudomásuk róla, kandi szemek figyelték őket  a tetőcserepekről, mik félős öregekként símúltak egymáshoz néhol foghíjasan*. A kandi szemek tulajdonosai pedig koromfekete varjak valának, kik miután megpillanták Borázt és harczosait, szurkos tollaikon a baljós és fenyegető torony irányába repültek el, mint lángból a pernye.

Midőn az ifjú Boráz és kicsíny tsapata a toronyhoz érkezének, láták, hogy egy szakállas fej hajola ki annak egyik ablakán. A szakállas fej egy öregemberhez tartozott, ki keserves szókkal így kiáltott le a torony magas ablakából, Borázhoz intézvén kétségbeesett beszédét:

-Kérlek téged, délczeg utazó, kin bár szegényes ruhák lógnak, mégis elősejlik alóluk a rejtőző fenség ragyogása, segíts rajtam, mert nagy bánat érte öreg fejemet. Én, ki Sárgagyepű országának királya valék, és ki sok-sok népek fölött uralkodék békében, ím most öreg koldussá levék, kinek se népe, se barma; mert két héttel ezelőtt nyüzsgő városunkon ütött a Szürke Fertelem, felfalta mind alattvalóim, és elrabolta egyetlen lányomat, kinek megmenekülése most már egyetlen reménységemmé és vigaszommá lőn; ezért könyörgöm néked, bátor vitéz, szerezd vissza leányomat, és a tiéd lehet az ő keze...

-És fele királyságod, tudom-felelé Boráz, mivel számos meséket hallott már a beretvanyelvű Örzsétől, és jól ismeré azoknak minden stációit.

Így indula kalandjára a Veres Boráz vitéz harczosaival, hogy reátaláljon Sárgagyepű királyának leányára, és hogy leszámoljon a Szürke Fertelemmel, és bizony számos kalandban vala sora mindeközben, miket a következő fejezetben fogok elregélni.

*Nádtetős Borostyánból néha kibújik a költő (a szerk.)