Borzavárnak története

 Borza fia Borázról, és az ő számos kalandjairól 1.

Esett már szó második Borázról, ki oly szerencsétlenül véget vetett apja életének, de nem esett még szó azon történésekről, miket átélt vala a tragédia után. Így második Borázról fog most szólni a krónika, hisz élete sok-sok kalandban bővelkedett, miket vétek és a krónikási lelkülethez nem méltó volna megénekeletlenűl hagyni.

A nagy vezér, a honalapító Borza halála megrengette nyugalmukban Borzavár minden népeit, hiszen atyaként tekintettek őrája, és már nem bírának többet remélni, és nem bírának többé örvendezni minden napjaik-adta jónak, mikkel a Természet és a Jószerencse oly gyakorta megajándékozá őket az utóbbi bőséges időkben. Borzavár minden teremtett lelke megsiratta Borzát, legyen az bár ember vagy némber, aggastyán vagy csecsszopó, amint ott feküdt a mély sírgödörben; azt tartja a hagyomány, hogy mikoron a vezér szíve az utolsót dobbantotta, és élete kihúnyt, keservesen sírtak fel a madarak az ágakon és a levegőégben, és az erdő minden négylábú állata üvöltött fájdalmában, nagy hegyi medvék bámultak némán a fák közül a helyre, ahol Borza teste feküdt, a patakok pedig ki-kicsaptak medrükből, mivel megeredtek a rengeteg hal könnyétől. Hogy gyászoló hívei hová temették fejedelmüket, arról nem szól a fáma, csak homályos legendák keringenek századoktól fogva. De azt mondják, aki reátalál Borza elfeledett sírjára, és felnyitván birtokába kerül mindaz a sok kincs, mit a vezérrel együtt temettek valahova mélyen a föld alá, újból megnyílnak előtte a régi idők elveszett dicsőségének aranykapui, és bírhatja majd Borza minden hatalmát, Borzavárra egy új, de mégis régről eredő győzedelmes kor hajnalát virrasztván.

Atyja halála után az ifjú Boráz apátlan-anyátlan árva lőn, és nem vala többé maradása, hiszen hajtotta őt a gyász, és a népek gyanakvása, hiszen az ő kezétől hullt el atyja, és így sokan ferde szemmel néztek rá, gyilkosnak hívén; ezért tanítómesterével együtt elhagyták Borzavárat, ki pedig az öreg Grábol vitéz vala, kiről már esett szó krónikánkban,  ő továbra is hűséges maradott halott ura családjához, és új jogos urának a kicsínyBorázt tekintette. Velük tartott még egypár öreg harczos, és a beretvanyelvű Örzse, kinek távozását nem viselte oly nehezen Borzavár népe, és kinek jövetelét nem vették oly szívesen társai a vándorlásban, mint azt megérdemelte volna megélt évei számának jogán Grábol fúriatermészetű felesége. A kicsínyszámú menet Keletnek indult, az erdőségeken át, és Tsetény falvát célozák meg, mivel Grábol és pár vitéze emlékezett azokra az időkre, mikor Tsetény népeivel egy nemzetet alkotának az öreg Boráz uralkodása alatt, még a Nagy Elszakadást megelőző években, így atyafiaknak gondolták Tseten híveit. Mikoron megérkeztek Tsetény falai közé, kevés rajongással fogadták őket, mivel Tseten, ki akkor még élt és uralkodott népei fölött, neheztelt Borzára és az ő magzatjára, még a régi sérelem dolgában, és rosszallása keveset enyhült az elmúlt számos években, és fivére halála sem hatotta meg. Befogadták az ifjú Borázt és kíséretét, ámde mutatván, hogy terhükre van az ő vendégeskedése házukban, így Tseten palotájának félreeső szobáit birtokolhatták, és könyörűletből és szánalomból kaptak csak ételt. Tseten sok gyermekei pedig nem fogadták maguk közé a kicsíny Borázt, mert idegen volt, és mert vörös volt az ő hajzata, ezért csak a Veresként csúfolták, és Boráz sokszor vala gúnyolódásaiknak céltáblája.

Im-igyen élte le életének további tizenkét esztendejét második Boráz, és bizony kevés öröme telék, és kevés boldogsága valék benne. Midőn elérte tizenötödik esztendejét, a keményszívű Tseten maga elé hívatta. Kiadta akkor az útját Boráznak nagybátyja, mert férfiként ezentúl magának kellett megkeresnie a maga kenyerét, és Tseten többé nem vala hajlandó eltartani hitszegő bátyja lelencét. Ily szókkal szólott vala Tseten, és szavai mentesek voltak a szeretettől és a szív melegétől, mit egykor érzett vala azok iránt, kik hozzá hasonlóan az atyja véréből valók voltak, de szíve helyén immár egy hideg, nedvedző sárkolonc vala. Így az ifjú Boráznak újból távoznia kellett otthonából, ha mégoly gyűlölt otthon is vala az; indulása előtt azonban végleg elbúcsúzott az öreg Grábol vitéztől, ki már élete végén járt, és érezte a közelítő halál szelét; ezért még utoljára kibékült asszonyával, a beretvanyelvű Örzsével, hogy jó emlékekkel hagyja őt itt eme árnyékvilágban. A búcsúzáskor Grábol odaadta Boráznak apja kardját, mit elrejtett a sírbatételkor, és elhozott magával, a fiatal Borzának szánván. hogy továbbra is szolgálhassa Borza leszármazottjainak számos nemzedékét, és jelezhesse azoknak mindenkori igényét Borzavár trónjára. Borza kardját hívták pedig a Vérivónak, vagy a Vasnyelvűnek, mert sokszor kóstolta már Borza ellenségeinek vérét, legyen bár az ember, állat, vagy porvai. A búcsú órájában Boráz nem szégyellte könnyeit, hisz oly sok emlék fűzte az öreg harczoshoz, és mindannyiukhoz, kik együtt viselték vele a vak sorsnak csapásait, és akiket most itthagyni készült, mert Tsetényben maradtak, mivel öregek voltak, és fájtak az ő csontjaik. Beretvanyelvű Örzse pedig, ki akkorra Tseten konyháját igazgatta, és kinek rekedt hangja minden reggel átzengett az edények halmai között, egy ősöreg, felfeslett vásznú tarisznyát akasztott Boráz vállára. Miután így búcsút vettek egymástól, Boráz útnak indult nem sejtett célja felé, útjára csak pár vén harczosa kiséré el. Északra mentek ők, mert Borzavár fiai ritkán jártak Észak felfedezetlen mezsgyéin, mert Borzavártól északra Porva barátságtalan népei lakának, kik híres kegyetlenséggel bánnak minden feléjük tévedő Borzavári utazóval; ámde mivel akkoron Boráz és hívei Tsetényben tartózkodának, nem fenyegeté őket északról porvai veszély.

Elindultak, és kevés málhájok vala, hisz amijük csak volt, könyöradományként kapták azt Tsetény urától, így szedett-vedett ruhájuk és kopott fegyvereik nem mutaták, hogy vándorló királyi fenség vala köztük. Csak Borza kardja, a Vasnyelvű jelezte hordozójának rejtett nagyságát, azonban a Vasnyelvű, mit neveztek vala a Vérivónak is, öreg fahüvelyben pihent, mint alvó kígyó a kövek között. Boráz és vitézei sokáig vándorolának a lakatlan vidékeken, és nem találkozának élő emberrel, csak sok-sok veszélyes állatokkal, mik bizony gyakran az ő életükre törtek, óh, nemegyszer fordula elő, hogy Veres Boráz vágta le az utolsó pillanatban harczosa nyaka köré fonódó óriáskígyót, vagy hogy egyik vitéze döfte le a romlásukra törő szörnyű chimerát, mi akkoriban még igen nagy számban laká a Bakony erdejeit, míg a náluk is vérszomjasabb vadállatok, a porvaiak természetrontó szokásainak következtében félig ki nem pusztult, így mára már csupán pár chimera-család rejtezik a vadonban, és csak igen ritkán akadhat rájuk az utazó.

 Két napi vándorlás után egy városhoz értek vala, minek magas falai valának, és csak egy magasb torony rezes sipkája látszódott az egymásra rakott kövek tömege fölött. Néma csönd honolt a város szürke falai fölött, és nem hallék az emberi településeknek ama zsinatolása, mikre a hozzájok szokott fül már nem figyel fel, de a vadonból érkező vándornak sokat mondanak, még többet azoknak hiánya. Boráz és vitézei ezért vigyázva közelíték meg a kaput, mely sarokvasain függött, és már-már egészen elfödte a reánövő kúszónövények sűrű szőnyege, a kapun túlnan pedig kihalt utczák feküdtek, miknek házai bár számos ablakokkal és ajtókkal büszkélkedtek, de lakóik nem hajoltak ki párkányaikra, és nem járkáltak ki-be küszöbjeik fölött. Borázt elfogta a balsejtelem, és meglazítá apja kardját a hüvelyében, hogy könnyen kiránthassa, ha az ellen rajtuk üt váratlanúl. Egy rövid tanácskozás után, mely bizony nem tartott több ideig 5 percznél és még egy percz felénél, beléptek a sarokvasain függő kapun, és a házak fölött setétlő torony felé vették útjukat a kövezett utczákon, mik viharvert és az idő fogától megrágottan egymáshoz dőlő kövei között csenevész fű sarjadott.  Súlyos lépteik felverték a város sűrű csendjét, és bár nem volt tudomásuk róla, kandi szemek figyelték őket  a tetőcserepekről, mik félős öregekként símúltak egymáshoz néhol foghíjasan*. A kandi szemek tulajdonosai pedig koromfekete varjak valának, kik miután megpillanták Borázt és harczosait, szurkos tollaikon a baljós és fenyegető torony irányába repültek el, mint lángból a pernye.

Midőn az ifjú Boráz és kicsíny tsapata a toronyhoz érkezének, láták, hogy egy szakállas fej hajola ki annak egyik ablakán. A szakállas fej egy öregemberhez tartozott, ki keserves szókkal így kiáltott le a torony magas ablakából, Borázhoz intézvén kétségbeesett beszédét:

-Kérlek téged, délczeg utazó, kin bár szegényes ruhák lógnak, mégis elősejlik alóluk a rejtőző fenség ragyogása, segíts rajtam, mert nagy bánat érte öreg fejemet. Én, ki Sárgagyepű országának királya valék, és ki sok-sok népek fölött uralkodék békében, ím most öreg koldussá levék, kinek se népe, se barma; mert két héttel ezelőtt nyüzsgő városunkon ütött a Szürke Fertelem, felfalta mind alattvalóim, és elrabolta egyetlen lányomat, kinek megmenekülése most már egyetlen reménységemmé és vigaszommá lőn; ezért könyörgöm néked, bátor vitéz, szerezd vissza leányomat, és a tiéd lehet az ő keze...

-És fele királyságod, tudom-felelé Boráz, mivel számos meséket hallott már a beretvanyelvű Örzsétől, és jól ismeré azoknak minden stációit.

Így indula kalandjára a Veres Boráz vitéz harczosaival, hogy reátaláljon Sárgagyepű királyának leányára, és hogy leszámoljon a Szürke Fertelemmel, és bizony számos kalandban vala sora mindeközben, miket a következő fejezetben fogok elregélni.

*Nádtetős Borostyánból néha kibújik a költő (a szerk.) 

A porvaiakról, elfogulatlanúl

Sok rettenetes, fekélyes keléshez hasonlatos borzalom üté fel ocsmány fejét a Földön, de mind közül kétségkívül a legvisszataszítóbb iszonyat-szülte rémség az, mit Porva településének neveznek Bakony-szerte. Két dombozat, mint a farpofa két partja határolja ezt a posványt, ami tehéntrágyaként elterülve fekszik léhán és súlyosan a tájon, és erkölcsi bűze az egeket ostromolja. A kínok eme ördögi gödréről, a förtelem eme végbélnyílásáról nehéz részrehajlás nélkül írnia a krónikásnak, kinek lelkét akár kicsíny mértékben is általhatja a szépérzék, és az igazságszeretet. Hovatovább erővel kell visszatartanom pennám, benntartván lelkem szent haragjában fogant szavakat, hogy megkíméljem Olvasómat a látványtól, mit a borzalmak szörnyűséges tárháza nyújt, ha sorra veszi a benne tülekedő, istenkáromló jeleneteket az erkölcsi szigortól hajtatott kéz. Elég annyit megemlítenünk, hogy mindazon kínok és veszélyek, mikkel Borzavár lakói valaha is szembesülni kényszerültek akár testben, akár lélekben, legnagyobb számban Porvának és lakóinak köszönhetők.

Porva népei könnyen megismerhetők, hiszen termetre mind alacsony, bőrük az odakozmált ételhez hasonlatos színű, szemük ferde, és tekintetükben az irigység és kéjvágy soha ki nem alvó tüze lángol. Mindazonáltal kétségkívül birtokolnak jelentős képességeket, ezt el kell ismernie az elfogulatlan elmének: jeleskednek a különféle aljas tervek kieszelésében, és bámulatosan gerinctelen módokon és utakon törnek jobbára ártatlan, vélt-ellenségeik elveszejtésére. Jellemük kiütközik annál is szörnyűbb tetteikben, mikkel kezdetektől fogva mérgezik a Bakony számos népeinek mindennapjait. Azt mondják, első királyuk egy kurtizán és maga a Sátán istentelen nászából született, kit gyomorforgató szertartásokkal imád minden porvai, szülőitől örökölt setét lelke a trónbitorlón megmutatkozott, ki-legalábbis úgy mondják-felfalta saját gyermekeit, és disznókkal hált, szörnyű őrültségében pedig minden alattvalóját arra kényszerítette, hogy az ő...

Legnagyobb sajnálatunkra meg kell szakítanunk Nádtetős Borostyán képekben gazdag leírását Porváról és lakóiról, mivel a krónika további részeiben olyan számban és erősségben tobzódnak a különféle erkölcstelen jelenetek leírásai, hogy egyesekben esetleg felmerülhet a kétely krónikásunk elfogulatlanságát illetően, gyengébb idegzetű olvasóinknál pedig lelki békéjük jelentős megbomlására, esetleg megszűnésére is lehet számítani. A krónika hamarosan folytatódik, a problémás részek végétől újrakezdve. Addig is türelmüket és elnézésüket kérjük, és javasoljuk, hogy gyönyörködjenek az alábbi aranyos kis állatkában, amit a cukiság blogról másoltunk ide

 A három jóslatról

Történt pedig az Elszakadást követő tizenharmadik évben, hogy midőn a Nagy Borza látá, hogy sikerült megerősíteniök Borzavárat a maga biztonságában és különállásában a Bakony dombjai s bércei közt, és otthonuk széthullásául és végromlásául semmilyen nagy veszély nem fenyeget, még az álnok porvaiak mesterkedései sem zavarták akkoriban Borza népeinek békéjét és nyugalmát; mindezek láttán a Nagy Borza elérkezettnek látta az időt, hogy dinasztiát alapítson, így nemzetségének új gyökerek és eredő adassék, melynek ágai a jövőbe nyújtózhatnak a maguk majdani dicsőségével, ha az Úr is úgy akarja. E nemes célra pedig Borza csak egy asszony segítségével törhetett, így nekilátott, hogy nékivaló alkalmatos fehércselédet keressen házasulásra és nemzetség alapítására.

És e cselekedetben pedig jónak látá ősei udvarlási szokásai szerint eljárni; vagyis hogy vidám és szilaj harczosai élén erővel asszonyt raboljon magának valamilyen más nemzet némberei és leányai közűl. Felkerekedtek tehát Borza harczos fiai sok-sok fegyverekkel, valamint erős hálókkal és kötelekkel, és az asszonyfogás eme instrumentumaival. Nekiindultanak vala a Bakony rengetegeinek, és három napig menének annak roppant bércei közt, mire emberi hangoknak zaja üté meg fülüket; ezután pedig lopódzkodva közelítettek a hangok forrásához, mivel nem akarák előre leleplezni enmagukat a préda szemei előtt. Rövid búvó osonás után pedig egy tisztás látványa tárult szemeik elé, melyen sok-sok némberek kaczagva játszódtak vala egymással, a reájuk leselkedő borzavári férfiak ragadozó állatokéhoz hasonlatos tekintetéről mit sem tudván. Borza és fiai pedig úgy rontanak rájok, mint a farkasok csapata ront rá a völgyben legelésző bárányokra, csupán Borza és harczosai szívében nem az éhség lakoza, de házasulási vágy és hajlandóság a nászra. A tisztáson évődő asszonyi állatok pedig szétrebbentek volna, ha addigra Borzavár vitézei nem vették volna őket körül nagy, sűrűnfont hálókat és hosszú köteleket húzogatva, így csapdába ejtvén őket egytől-egyig. A vidám leventék számára ekkor elérkezett az asszonyszerzés ideje, és ők nem habozának vala, és ki-ki kedvére választott magának némbert feleségnek, és szorosan megkötözé kezét-lábát, hogy az ne tudja menekülését venni. Borza pedig kiválasztotta magának a legszépségesebb és legmutatósabb fehércselédet, szívében iránta gyengéd szerelem gyulladt, így kezeit és lábait csak óvatosan és vigyázva hurkolta össze, és száját nem köté be gyolccsal, és daróczsákot nem húza fejére, mint ahogyan azt többi harczosai cselekedék. Ezt a leányt a későbbi korok hagyományai Rőt Elalé-ként nevezték, mivel dús, vörös hajzat nőtt fején és mivel elájult az örömtől és boldogságtól, midőn Borza szerelmes szívétől hajtván őt tapintatosan megkötözé és elrabolá.

A nászban buzgó csoport épp visszaútját vette volna, midőn egy öregasszony emelkedett fel a földről, kit egyik harczos sem választott a magáénak, hiszen vén volt már, fogai egy kivételével mind kihulltanak, termete pedig hasonlatos vala a kopár hegyoldalakon növő szúrós kóróéhoz; az öreg némber pedig kinyitotta egy híján fogatlan száját és szörnyűséges hangon kiáltott vala Borzára, amely hang olyannak tetszett, mint midőn a veszett északi szél átrohanván a Bakonynak fái és bércei felett, azoknak törzsei és ágai közt sziszeg, valamint odvas barlangjait bejárva süvölg és jajong; mindezen ismert, mégis félelmetes zöngék beleszövődtek az öreg boszorkány kiáltásába, és általszáguldottak mindazok lelkein, akik a tisztáson állottak, mert fülük barlangjában jajgatott az átok, és bordáik ágait rázta:

Féld a vöröst!

Borzavár első esztendőinek folyásáról és azok történéseiről, valamint a porvai boszorkányról.

Történetem, vagyis Borzavár nemes históriájának fonalát ugyanott veszem föl, ahol letevém; Borza és népe valamint sok barmai megtelepedtek, gyökerüket a zsíros földbe eresztvén hajlékokat ácsoltak maguk tudományából, és sokasodni kezdtek vala mind számban, mind dologban, hiszen a Borzavári föld szívesen ád, ha az ember elég figyelmét fordítja művelésére. Reménnyel és jókedvvel tevé ezt Borza és népe, hiszen a gyötrő múlt kísértetképei már megfakultanak szívükben, helyettük viszont derűvel és méhek szorgalmával teli jövő látomásai aranyozák be lelküket. És árkot ástak hajlékaiknak és falaiknak, majd erős czölöpöket és fáknak szívós ágait állíták beléjük, vesszővel sűrűn béfonva őket, úgy hajlítvan vesszejeiket az ágak között, mint fehérnép hajlítgatja a vetélőt és a fonalat, midőn sző; és fákat vágtak ki, hogy újonnan szerzett földjeiket felszánthassák majd bévessék növények mindenféle magvaival, hogy azok eleséget teremjenek nékik; falujukat pedig elnevezték Borzavárnak, ki Borzáról kapta nevét, mert erős és jó vezérük vala ő, aki idevezette népét, midőn az ínség környékezte őket; nem holmi csenevész növényről, mint azt a fecsegő tótok állítják.

 Borza pedig látá, hogy népe sokasodik számban és dologban, és örömét többé nem felhőzte gond. És nem viselt hadat más népekkel, mert ezek az idők nem voltak alkalmatosak a harczra, bár Porva és acsarkodó népei nagyon is közel lakának, és szűntelenűl szövögették terveiket, és húzogatták fonalaikat új, és kevéssé vendégszeretettel, de ravasz utálattal látott szomszédságuk kifüstölésére. Porva királyának, akit Flóriánnak hívtak, és aki immár ötödikként viselé e nevet apái sorában, volt egy leánya, akit Kubitzkának hívtak vala. Kubitzka pedig aetheri szépséggel bírt, mindazon jegyekkel, melyeket a halandók az angyalok arzcának vonási közé sorolnak; de Kubitzka angyali szépsége mellett boszorkányos tudással is bírt, mit ennen anyjától tanula el, akit csak a Bakonyi Banyaként ismertek volt akkoriban. Porva királya agyafúrt tervet eszelt ki Borzavár elveszejtésére, így leányát álöltözetben elküldte Borzához, hogy annak férfiúi szíve leánya bűbája által elcsábítassék.

(Borzavár, ismeretlen művész műve, borzavári időszámítás szerinti 13. sz.)

Az Iszonyú Borázról, valamint Borza népének azon hányattatásairól, amiken átestek vala, mikor új hazát kellett keresniök

 Remeg kezemben pennám, midőn e sorokat papírra vetni készülök, ám nem félénkség reszketteti kézfejemet, vagy gyávaság, hogy krónikási képességeim nem találtatnak elégnek pontosan lejegyezni, hogy mi és hogyan történt sok-sok századdal ezelőtt, midőn Borza és népe saját történelmének ösvényére lépett; de remeg kezemben a lúdtoll az örömtől és szív izgalmától, mikor elmémben fölragyognak azon nagyszerű események minden dicsőségükkel és tragédiájukkal, mikről számadást kell tennem.

      A Nagy Elszakadást megelőző 23-ik évtől Boráz fejedelem uralkodott a Bakony déli erdejei és mezei és azoknak számos népei és állatjai felett; nagy volt az ő hatalma, és ereje, és császár volt ő az fiai és népei közt, körülvéve azoknak minden hódolatával és félelmetével. Ezért pedig nevezték őt a Szörnyű Boráznak, vagy pedig Iszonyú Boráznak, vagy pedig a Mennydörgőnek, mert kegyetlen és félelmetes volt ő a haragjában, és bosszúszomjas ellenségeivel. Szörnyű Boráznak 7 gyermeke született, és mind a hét fiúgyermek volt, hiszen apjuk ősi, nemes vérből eredt, mely szülője volt erős férfiaknak és csak ritkán gyönge asszonyi állatnak. Boráz első fia Borza volt, ami Boráz népének nyelvén erőslábút jelent, második fia Kerben volt, akinek neve a hegyi medve neve, harmadikuk Halmán volt, de az ő nevének jelentését nem őrizte meg a századok emlékezete, a negyedik fiú Gongor volt, így hívták akkoriban a földmorajlást, ötödiknek született fia a Tseten nevet viselte, ami agyafúrtat jelent, őtőle eredt később Tsetény falu népe, hatodikuk volt Bükk, ami bükköt jelent, Borza hetedik fia pedig Suruk volt, akit az északról fúvó erős szélről neveztek el.