A három jóslatról
Történt pedig az Elszakadást követő tizenharmadik évben, hogy midőn a Nagy Borza látá, hogy sikerült megerősíteniök Borzavárat a maga biztonságában és különállásában a Bakony dombjai s bércei közt, és otthonuk széthullásául és végromlásául semmilyen nagy veszély nem fenyeget, még az álnok porvaiak mesterkedései sem zavarták akkoriban Borza népeinek békéjét és nyugalmát; mindezek láttán a Nagy Borza elérkezettnek látta az időt, hogy dinasztiát alapítson, így nemzetségének új gyökerek és eredő adassék, melynek ágai a jövőbe nyújtózhatnak a maguk majdani dicsőségével, ha az Úr is úgy akarja. E nemes célra pedig Borza csak egy asszony segítségével törhetett, így nekilátott, hogy nékivaló alkalmatos fehércselédet keressen házasulásra és nemzetség alapítására.
És e cselekedetben pedig jónak látá ősei udvarlási szokásai szerint eljárni; vagyis hogy vidám és szilaj harczosai élén erővel asszonyt raboljon magának valamilyen más nemzet némberei és leányai közűl. Felkerekedtek tehát Borza harczos fiai sok-sok fegyverekkel, valamint erős hálókkal és kötelekkel, és az asszonyfogás eme instrumentumaival. Nekiindultanak vala a Bakony rengetegeinek, és három napig menének annak roppant bércei közt, mire emberi hangoknak zaja üté meg fülüket; ezután pedig lopódzkodva közelítettek a hangok forrásához, mivel nem akarák előre leleplezni enmagukat a préda szemei előtt. Rövid búvó osonás után pedig egy tisztás látványa tárult szemeik elé, melyen sok-sok némberek kaczagva játszódtak vala egymással, a reájuk leselkedő 
borzavári férfiak ragadozó állatokéhoz hasonlatos tekintetéről mit sem tudván. Borza és fiai pedig úgy rontanak rájok, mint a farkasok csapata ront rá a völgyben legelésző bárányokra, csupán Borza és harczosai szívében nem az éhség lakoza, de házasulási vágy és hajlandóság a nászra. A tisztáson évődő asszonyi állatok pedig szétrebbentek volna, ha addigra Borzavár vitézei nem vették volna őket körül nagy, sűrűnfont hálókat és hosszú köteleket húzogatva, így csapdába ejtvén őket egytől-egyig. A vidám leventék számára ekkor elérkezett az asszonyszerzés ideje, és ők nem habozának vala, és ki-ki kedvére választott magának némbert feleségnek, és szorosan megkötözé kezét-lábát, hogy az ne tudja menekülését venni. Borza pedig kiválasztotta magának a legszépségesebb és legmutatósabb fehércselédet, szívében iránta gyengéd szerelem gyulladt, így kezeit és lábait csak óvatosan és vigyázva hurkolta össze, és száját nem köté be gyolccsal, és daróczsákot nem húza fejére, mint ahogyan azt többi harczosai cselekedék. Ezt a leányt a későbbi korok hagyományai Rőt Elalé-ként nevezték, mivel dús, vörös hajzat nőtt fején és mivel elájult az örömtől és boldogságtól, midőn Borza szerelmes szívétől hajtván őt tapintatosan megkötözé és elrabolá.
A nászban buzgó csoport épp visszaútját vette volna, midőn egy öregasszony emelkedett fel a földről, kit egyik harczos sem választott a magáénak, hiszen vén volt már, fogai egy kivételével mind kihulltanak, termete pedig hasonlatos vala a kopár hegyoldalakon növő szúrós kóróéhoz; az öreg némber pedig kinyitotta egy híján fogatlan száját és szörnyűséges hangon kiáltott vala Borzára, amely hang olyannak tetszett, mint midőn a veszett északi szél átrohanván a Bakonynak fái és bércei felett, azoknak törzsei és ágai közt sziszeg, valamint odvas barlangjait bejárva süvölg és jajong; mindezen ismert, mégis félelmetes zöngék beleszövődtek az öreg boszorkány kiáltásába, és általszáguldottak mindazok lelkein, akik a tisztáson állottak, mert fülük barlangjában jajgatott az átok, és bordáik ágait rázta:
Féld a vöröst!
Így kiáltott a vén boszorkány, és Borza és vitézeinek szívét félelem járta által, mert tudták, hogy vezérük fejére átok hullott, bűbájos bélyeg, és a tarkójuk mögé fekete tövis szúródott, mégha nem is volt tudomásuk róla; de leginkább Borzába nyilallott az aggodalom, hiszen néki szólt az öregasszony, nemcsak szájával, de villámló szemeivel is; így mindannyian megállottak egy pillanatra, midőn megszorultak kedvükben és hajlandóságukban. Végül Borzában kélt annyi erő, hogy ledöfje a boszorkányos némbert, ki az ő lelkébe a kétely tüskés indáinak magvát ülteté. Ezek után az asszonyszerző kompánia valamelyest megkönnyebbült vala, és az óment feledvén hazatérésébe kezdett, megrakodva sok-sok rúgdalózó nőállattal, és Borza sem gondolt vala többet a vén fúriára.
Hazatérésükkor pedig megtarták az esküvőt, ami által Borza dinasztiájának alapítását remélte elérni; és tartottak nagy-nagy lakodalmat, hol Borzavár földjeinek minden termett jói és elejtett vadjai sorakoztak a hosszú asztalokon, és sok bor és más nedű folyt ott öblös korsókból és tölgyfa hordókból, egy nagy ketrecben foglyul ejtett porvai vicsorgott ádázul, míg Borzavári gyerekek böködték hegyes botokkal koszos ülepét; és cifra szavú énekmondók zengték Borzavár és Borza és annak minden jövőbeni utódjának örökös dicsőségét; Borza esküvője mellett pedig sok más esküvő is tartatott aznap, hisz Borza harczosai is el kívánták venni szerzett asszonyaikat, kik akkorra már megbékéltek elraboltatásukkal, mert Borzavár fiai szép szál legények valának már akkor is, és erős vala az ő karjok és dörgő a hangjuk, és hetyke bajuszuk két ága mint a bika szarvai böktek az ég felé. A lakodalom magas hangulatját nem rontá semmi vész, és végigülték mindannyian annak rendje s módja szerint. A frigyből, mi Borza és Rőt Elalé között köttetett, hamarost született egy fiúgyermek, kit nagyhírű nagyapja után Boráznak neveztek el, és mint minden sarját Borza őseinek, ökörvérbe fürdették, ahonnan élve ki is mászott vala, mutatván erejét és hogy méltó nagyapja nevének viselésére. De atyai örömén túl Borzát megborzongtatta a balsejtelem, és az egykori átok emléke, midőn fia ökörvértől vöröslő tagjaira pillantott.
Történt, hogy a Nagy Borza vadászni ment híveivel az otthonukat környékező erdőségekbe. A szerencse kísérte vala dárdájokat és nyilaikat, így sok vadakat ejtettek el, számos szarvast és őzet és rókát, valamint nyulakat és mókusokat és hódokat is. Felbátorodának az ő szerencséjükön és a vadaknak bőségén, így beljebb hatoltak a rengetegbe. Midőn már a mezők és a szomszédos dombok képe elveszett az öles törzsek takarásában, szörnyű fújtatást hallott Borza a sűrű tserjés irányából, és egyszerre egy hatalmas vaddisznó csörtetett elő az ágaknak és méregzöld leveleknek rejtekéből. Borza tagjai elgyöngültenek, hiszen látá, hogy vörös volt a szőre az óriási állatnak, és eszébe ötlöttek az ómen szavai: "Féld a vöröst!". Az ő vörös végzete száguldott feléje, de Borza igaz férfi vala, és szembenézett az őrjöngő vadkannal, és utolsó sújtásra emelé kardját. Ám ekkor nyílvessző suhant el mellette, és belefúródott a vörös vaddisznó szemébe, egészen az agyvelejéig hatolva. Borza fellélegzett, hiszen feje fölül ím elhárult a szörnyű vész és az átok rémítő emléke, életét pedig köszönhette hű harczosának, Czölöp Berdónak, ki látván, hogy vezére életére vadállat tör, biztos kézzel cselekedett és útnak eresztette nyilát. Ismét nagy zsákmánnyal tértek haza, Borzát pedig nem nyomaszták többé az öreg boszorkány szavai.
Mikoron hazaértek, nagy mulatságot akarának csapni, annál is inkább, mivel épp aznapra esett Borza fiának, Boráznak a születése napja. Ám midőn a menet felfelé haladt a főutcán, Boráz egy baglyot pillanta meg az út mellett álló kiszáradt fa ágán. A bagoly tágra nyitotta nagy, fátyolos szemeit, és azokkal egyenesen Borza szemébe nézett, és azt mondá Borzának:
Féld a vöröst!
Majd kitárta sűrűtollú szárnyait, és elrepült. Borza szívét jeges félelem szorította össze másodszor is, és eztán megint töprengő és búskomor vala.
Egy újabb év telt el; de Borza aggodalma mit se csökkent, minél nyugodalmasabb volt hajléka, ő mentül gyanakvóbb lett, és bizodalma megkopott még leghűbb szolgáiban és legközelebbi barátiban is. Aratás havában megülték Borzavár alapításának ünnepét, amely hősi esemény már tizenhat esztendeje történt, és megemlékeztek a vésszel és dicsőséggel terhes időkre, mikor elszakadtak vala Boráz népétől, és új otthont kerestek magoknak sok-sok fáradtsággal. Borzavár ünnepszerető népei pedig sok étel és sok ital fogyasztásával kívánták feleveníteni az egykor történtekről visszamaradott, immár fakulásnak indult emlékeiket, ismét felállították a téren hosszú asztalaikat, ahol a főhelyen, faragott trónusán vezérük és fejedelmük, Borza ült. Borza elé pedig sok énekmondó és garabonciás járult, de ő nem figyelé szavaikat és nem hallgatá dalaikat. Végül az ünnepi kehelynek kiivása következett, mi régtől való hagyomány, és mit a mindenkori fejedelemnek kell megkezdenie. Átvevé hát felesége kezéből a díszes serleget Borza, és már ajkához emelé, midőn lepillantott a benne csillogó borra, mi vörös volt, aztán felemelte tekintetét asszonyára, és annak dús hajzatára, ami úgyszintén vörösen csillogott a tűz fényében. Szörnyű gyanú szállta akkor meg Borzát, így nem ivott a borból, csak úgy tevé, mintha megcselekedte volna, és továbbnyújtá a kelyhet jobbján ülő kamarásának. A kamarás kortyolt a borból, ám midőn tovább akará adni azt, görcs rántá össze testét, és a földre zuhana, hol haláltusáját vívta a bensejét maró kegyetlen méreggel.
A gyilkos asszonyt Borza befalaztatta Borzavár tornyának egyik ismeretlen kamrájába, a szóbeszéd szerint még ma is hallani jajveszékelését nyári estéken, főként mikor nagy ünnepséget ülnek a faluban.
Ezentúl Borza sosem találta nyugvását, éjjel-nappal őrőket állított hajléka köré, és minden ételét-italát szolgájával kóstoltatta meg, mielőtt ő evett volna belőlük. Fiát pedig, kinek anyjához hasonló vörös hajzata volt, távoltartotta magától, és csak messziről szemlélte növekedését.
Egy nap, mikor Borza egyre gyérülő 
számú sétáinak egyikét tette a patak partján, egy csillogó pikkelyű halon akadt meg a szeme. A hal nem úszott tovább a patakban, hanem egy helyében csapongott, és úgy nézett Borzára, üres szemeit az övébe fúrva, majd azt súgta néki:
Féld a vöröst!
Éppen akkor a feljebb fekvő tisztáson a kis Boráz és annak pajtásai játszódtak ártatlanúl, kicsíny íjakkal és nyilakkal lődözve foglyulejtett porvai rabszolgákra. A kis Boráznak nem vala tudomása apjáról, mivel az távoltartá őt magától, és nem engedé személye közelébe, így a gyermek nem tudhatá, hogy atyja a közelben tartózkodik, a pataknak partján, kettejük között csupán egy sövény húzodott. Így mikor atyja az ómentől űzötten az alacsony lankán felhágott, a kis Boráz azt hívé, hogy elbujdosott porvai fogoly motozását hallja, ezért felemelte apró íját, és egy vörös tollú nyílvesszőt illesztett a bélből sodort húrra, mit gyermekek használnak, hogy könnyen reátaláljanak; majd megfeszítette az ideget és a zörej irányába repítette vesszejét. Borza, ki éppen akkor lépett ki a bokrok árnyékából, még utoljára feleszmélt a szisszenésre, és a felé suhanó nyíl látványára, és elméjében még utólsószor felrémlett a három ómen emléke, mik most kórusban visszhangozták a mágikus három szót; aztán a szívébe állott a karcsú kis nyílvessző, és a nagy vezér, Borzavár alapítója és oly sok veszély legyőzője egy sóhajjal kilehelte a lelkét.
Azt mondják, hogy az utolsó pillanatban, midőn Borza észrevette röpülő végzetét, bár gyakorlott és gyors vala a harczban, mégsem tért ki a vessző elől, csupán megállott mozdulatlanúl, és úgy várta be, míg az a szívéig hatolt.
A nagy elszakadás utáni 1533-ik évben lejegyezte az Úr kegyelméből Nádtetős Borostyán, Borzavár neves krónikása.
