(Borzavár, ismeretlen művész műve, borzavári időszámítás szerinti 13. sz.)

Az Iszonyú Borázról, valamint Borza népének azon hányattatásairól, amiken átestek vala, mikor új hazát kellett keresniök

 Remeg kezemben pennám, midőn e sorokat papírra vetni készülök, ám nem félénkség reszketteti kézfejemet, vagy gyávaság, hogy krónikási képességeim nem találtatnak elégnek pontosan lejegyezni, hogy mi és hogyan történt sok-sok századdal ezelőtt, midőn Borza és népe saját történelmének ösvényére lépett; de remeg kezemben a lúdtoll az örömtől és szív izgalmától, mikor elmémben fölragyognak azon nagyszerű események minden dicsőségükkel és tragédiájukkal, mikről számadást kell tennem.

      A Nagy Elszakadást megelőző 23-ik évtől Boráz fejedelem uralkodott a Bakony déli erdejei és mezei és azoknak számos népei és állatjai felett; nagy volt az ő hatalma, és ereje, és császár volt ő az fiai és népei közt, körülvéve azoknak minden hódolatával és félelmetével. Ezért pedig nevezték őt a Szörnyű Boráznak, vagy pedig Iszonyú Boráznak, vagy pedig a Mennydörgőnek, mert kegyetlen és félelmetes volt ő a haragjában, és bosszúszomjas ellenségeivel. Szörnyű Boráznak 7 gyermeke született, és mind a hét fiúgyermek volt, hiszen apjuk ősi, nemes vérből eredt, mely szülője volt erős férfiaknak és csak ritkán gyönge asszonyi állatnak. Boráz első fia Borza volt, ami Boráz népének nyelvén erőslábút jelent, második fia Kerben volt, akinek neve a hegyi medve neve, harmadikuk Halmán volt, de az ő nevének jelentését nem őrizte meg a századok emlékezete, a negyedik fiú Gongor volt, így hívták akkoriban a földmorajlást, ötödiknek született fia a Tseten nevet viselte, ami agyafúrtat jelent, őtőle eredt később Tsetény falu népe, hatodikuk volt Bükk, ami bükköt jelent, Borza hetedik fia pedig Suruk volt, akit az északról fúvó erős szélről neveztek el.

     Történt pedig , hogy Boráz összehívta népének férfiait hogy újból hadat viseltessen Porva és népe ellen, mivel a két nép között már régtől való ellentét és viszálykodás volt egy völgy feletti uralom birtoklásának dolgában, mivel mindkét nép magának akarta megkaparintani a völgy állatait és patakját, azoknak minden halaival és vízi teremtményeivel. Iszonyú Boráz tehát egybehívatta harczos fiait, és vezetésükül rendelte vala két legidősebbik fiát, hogy a harczban és hadviselésben komolyabb jártasságot szerezhessenek, és hogy magok és asszonyaik számára földet nyerhessenek fegyvereik által. És Porva romlására felszereltette a hadat mindenféle fegyverekkel és hadi eszközökkel, hogy minél biztosabban pusztuljanak el Porva fiai, midőn Boráz dicsőséges hadai rajtuk ütnek.

Szó csupán akadozva bír beszélni azon pompáról és ragyogásról, ami körüllángolta a dicső hadat mikor az indulását vette az aratás napján, hogy minél kevesebb porvai férfit találjon hadra készen, mivel azok is az aratás munkájával voltak elfoglalva. Boráz serege általvágott számos hegyen és hágón, dacolva a Bakony erdeiben lakó minden vad állatokkal, és ezer veszéllyel, mik rájuk leselkedtek útjuk közben. Midőn a nap delelőjére ért, a sereg a völgyet környező bércek dél felé eső oldalán várakozott, készen a támadásra. A völgyben akkor éppen sok porvai földműves és pár katona tartózkodék, kik arcátlanul elorozták maguknak a földet, teljesen a maguk birtokának tekintvén. Borza és Kerben pedig bátorító és lelkesítő szókat mondtak a maguk harczosaiknak, kegyetlen harczra buzdítván azokat, hogy mindenféle kegyelemnek vagy könyörületnek elejét vegyék a gaz porvaiak irányában. Miután így megállottak a hegyoldalban sok tölgyfa és tserje árnyékától takarván, és vezéreik elmondották, mit el kellett mondaniok, a fenséges sereg, mely bizony állt háromszor száz erős férfiból, csatakiáltást hallatott és mind leözönlött a völgybe, ahol a mit sem sejtő porvaiak bámész hordája őgyelgett. Mint mikor hirtelen nyári vihar csap le a tájra szörnyű mennydörgéssel és villámlásával, úgy csapott le a porvaikra Borza és Kerben hada, és mennydörgés volt az ő kiáltások és villámként villogott sok éles szablyájok. A porvai csorda, föl sem eszmélvén munkájokból, el is emésztetett a szörnyű sereg rohamától, és egytől egyig kardélre hányattak, saját fegyverüket alig emelvén. Borza és Kerben serege pedig lemészárolta Porva minden ott tartózkodó népét, férfit asszonyt és gyermeket és állatot is, fogjon az bár kardot vagy lándzsát vagy eke szarvát, így teljesítvén be bosszújukat Porva népein, kik kétségbe merték vonni Boráz fiainak erejét és szomjúságát az ő vérükre. És dicsőséges nap volt az Boráz fiai számára, és dicsőségüket nem merte kétségbe venni senki emberfia, hiszen bizonyították harczi ügyességüket és hogy méltók arra, hogy apjuk nagynevű gyökereitől eredeztessék magukat, valamint mivel sok földekkel gyarapították saját és népük birtokait.

De jaj, a végzet keze mindent elér, legyen az élő vagy élettelen, nem teljesedhetett be boldogsága a két Boráz fiúnak. Mint mikor két farkas elejti prédáját és lakomához látna, általnéznek a tetem fölött egymás szemébe, úgy villant össze Borza és Kerben szeme, és Kerben tekintetében nem testvéri szeretet, de irigység és szerezni vágyás égett, a mohóság démona szállt az ő lelkébe, és az egész szerzett földet magának akarta. És a mohóság démona olyannyira beleásta már magát Kerben szívébe, hogy a vágyott földet nem értelmes, férfiúi szóval akará magáénak tudni, de szörnyű testvérgyilkossággal. Fegyverrel rontott bátyjára, mikor együtt sétálgattak a völgyet körülvevő erdőkben, felmérvén birtokuk határait, és orvul, hátulról támadt reá, ismervén Borza erejét és ügyességét a harczban. Borza pedig észrevette öccse hirtelen némaságát, majd a neszt a háta megett, és elhárította Kerben első támadását, majd kénytelen volt küzdelembe botsátkozni saját vérével, akivel együtt nevelkedett hosszú évekig. Nem akarta kárát látni öccsének még így sem, mikor életére tör, de Kerbent annyira elfogta a harag és az ölésvágy, hogy egy végzetes és szörnyű pillanatban bátyja kardjába szaladt, amely általszúrta őt, élete gyertyáját pedig eloltotta a kard szele.

Mily nagy volt Borza szíve fájdalma, és az ő szomorúsága, midőn látta öccse vérét belső szervekkel vegyest a földre ömleni, és midőn látta, ahogy fivére szeméből eltűnik az élet lángja! Keserves sírásra fakadt az erős vitéz, és saját karjaiban vitte ki a mezőre Kerben holttestét, ahol számos harczosai tartózkodtak.

A győzedelmes hadból ím gyászmenet lőn; Borza vivé öccse holttestét vissza a hosszú úton, apjukhoz, és lám, az örömhír egét setét viharfelleg borítá be. Ám Kerben egykori harczosai közül soknak esett pillantása gyanakvólag Borza fájdalommal telt alakjára, azt hívén, ő ölte meg vezérüket a szerzett földért, és most furmányos csellel akará tisztázni magát. Sokan morgolódtak és lázadoztak, és sok felbujtó szó esett, miközben a menet visszafelé tartott.

Borza pedig azt hitte, nagyobb gyász és szomorúság nem érheti, és hihette azt egy ideig, nem tudván, hogy amíg ők háborút vívtak a távoli völgyben és győzelmet arattak, addig a gaz porvaiak a hozzájokéhoz hasonló hadicsellel az ő apjok és otthonuk erősségét támadta meg legfőbb haderejével, és apjok és az övéik védtelenek voltak, hiszen hadaik már eltávoztak, ők meg az aratás munkájával voltak elfoglalva. Mire Borza visszatért apja házába, a ház helyén csak füstölgő romokat talála, apja és testvérei közül hárman pedig lekaszabolva hevertek ennen vérökbe fagyva. Két megmaradt testvéréről csak akkor esett tudomása, amikor reátalált öreg szolgálójukra a romok megett, akit a csata borzalmai elől reszkető öreg szíve elbúvásra kényszerített. Az aggastyán szavai rebegték el Borzának, hogy két fivére hadakozik még az aljas porvaiakkal valahol az északi határban. Ám Borza még nem indult keresésökre, hanem ősi ceremóniával eltemette az öccseit és apját, kik mind csatában estek el, és elsiratta őket még egyszer utoljára, hogy eztán kemény szívvel mehessen további sorsa elébe.

Miután a temetés szomorú munkáját elvégezte, további testvérei és megmaradt népe keresésére indult, ám seregéből addigra sokan szétszéledtek, sokuk nem bírá elviselni vezéreik halálának látványát, sokuk pedig gyávaságból és nyúlszívűségből. Borza hada tehát megfogyatkozott, de ő már nem rendülé meg többé, és konokul kutatta fivérei nyomait, miket az elesett porvaiak holttestei mutattak néki. Nemsokára  meg is találta őket, amint csügededten hevertek egy domb oldalában, mindenféle holttestektől körülvéve. Borza elmondta nékik, mi s hogy történt vele, míg hadakozni volt, ám két fivére nem osztozott az ő bánatában és sajnálatában, mert szívüket harag töltötte el, bátyjukat okolván számos bajuk és veszteségük miatt. Ekkor történt pedig a Nagy Elszakadás, mert Borza látván, hogy öccsei nem tartanak véle és bűnösnek vélik az őket ért tragédia dolgában, és a békülés gondolatát nem állhatják, Borza elszakadt családjától és gyökereitől, és maga köré gyűjtvén megmaradt katonáit és azon népeket, kik vele akartak tartani, útnak indult, hogy új hazát keressen magának és népének. Északnak indult ő, és sok veszéllyel kellett szembenéznie, mivel a Bakony erdejeit számos szörnyeteg lakta, mint a farkas, a medve, a chimera és a vérszomjas ötvenlábú vaddisznó. Szurdokokon és vad rohanású patakokon kelt át, mire egy lankásabb és békésebb tájra lelt, ahol megpihenhetett övéivel. Békés és szép vala a vidéknek látványa, és Borza szívét öröm önté el, látván, hogy megfelelő a hely az állatoknak tartására és alkalmatos, hogy népének otthont nyújtson. Így tehát letelepedett itt számos barmaival és híveivel, és új lakóhelyüket Borzavárnak nevezték el, amivel kezdetét vehette e csodálatos helység históriája.

A nagy elszakadás utáni 1533-ik évben lejegyezte az Úr kegyelméből Nádtetős Borostyán, Borzavár neves krónikása.